Az eriksoni fejlődésmodellben az öregkor krízishelyzetét a halál tényének elfogadása jelenti. Az idős embernek akarva-akaratlanul szembesülnie kell az elmúlással, melynek tényével csak akkor tud mit kezdeni, ha az elmúlt életére visszatekintve helyére rakja a múlt eseményeit. Ekképpen két pólus, az integritás élménye és a kétségbeesés között ingadozik.

Az integritás élménye az elmúlt élet tapasztalataival, valamint az átéltek mélységével és reflektív jellegével hozható összefüggésbe. A kevésbé önmegvalósító ember múltja felszínes és átélésektől mentes, mely nem eredményezheti a beteljesülés élményét. Beteljesülés nélkül nincs integritás, azaz marad a hatalmas keserű gumó, melynek lenyelésére az elkövetkezendő néhány esztendő nem lesz elegendő. A kétségbeesett öregember pótcselekvésekhez folyamodik, mert el kell felejtenie, hogy a halál árnyékában él, mely elől nincs kibúvó. Létrejön ekképpen a szappanoperákat bámuló, szomszédokat pletykáló, állandó nyavalygásban tengődő nyugdíjas prototípus, kinek személye távol áll a bölcsességtől. Visszavonhatatlanul távol.