Egy Szeged környéki település idősek klubjának vezetője mesélte el az alábbi történetet.

Bori még belepillantott a tükörbe, majd sebesen összekapkodta táskáját, kulcsait, rohant az idősek klubjába. Röstellte volna, ha néhány idős klubtag hamarabb érne oda, mint ő.
De Béla bácsit nem lehetett megelőzni. Nyolc előtt tíz perccel –mint rendesen minden reggel- már idegesen toporgott a zárt ajtó előtt. Bori gyomra összeugrott, amikor meglátta az idős embert. Tudta, ingerült, rosszindulatú megjegyzésekkel várja, mindegy hogyan szól hozzá, mivel kedveskedik neki. Napközben, pedig azt terjeszti a klubtagok között, hogy ma megint ő ért hamarabb, mint a Borika, mert a Borika elkésett, a Borika jobb szeret az ura mellett hancúrozni az ágyban. 

Nagyon szereti Bori ezt a munkát. Érzi az idős emberek felé áradó szeretetét, ért ahhoz, hogyan vidámítsa meg a mindennapjaikat. Csak Béla bácsi ne volna köztük! Hozzá is épp olyan kedvesen szól, mint a többiekhez, de mintha ez is olaj lenne a tűzre, és a helyzet semmit nem változik hónapok óta. A tréningcsoportra is bevitte ezt a problémáját egy hónappal ezelőtt. Kiderült, lenne megoldás, ha megpróbálna beszélni Béla bácsival a kettőjük kapcsolatáról. De hát ez nagyon nehéz, mert annyi sérelem és harag él benne a bácsi iránt, hogy fél, megbántaná az öreget.

Jó hangulatban telt a nap. Ebéd után Béla bácsi a szokott helyén ült és szomorúan nézett ki az ablakon. Borinak olyan érzése volt, mintha valahol nagyon messze járna. Lopva nézte az öreget és egyre jobban megesett rajta a szíve. Ilyen magányosnak, lehangoltnak még sohasem látta.

Az öreg egy idő után „visszatért” a szobába, tekintete egyenesen Boriéval találkozott. Az asszony zavartan fordította el a fejét.

 Záráskor még mindig szomorú volt Béla bácsi, látszott nem szívesen megy haza. Bori vett egy mély lélegzetet, odalépett az idős emberhez.
-Béla bácsi! Tudna maradni kicsit? Szeretnék kérdezni valamit.
-Hát éppen maradhatok.
Borit meglepte de meg is nyugtatta a válasz és, hogy le is ült az öreg.
-Nem szeretnék tolakodó lenni, de bántja valami Béla bácsit? Olyan szárnyszegetten ült ott az ablaknál, mint egy beteg kismadár.
-Az hát! Van az embörnek épp ölég gondja. Érdekli is az magukat!
-Más napokon sokkal energikusabb szokott lenni. Lehet, hogy szomorítja valami?
-Engöm ugyan nem.
-Elnéztem délután, ahogy ült és messzire járt gondolatban.
Béla bácsi lehajtotta a fejét, a cipőjét nézte kitartóan.
-Van az úgy, hogy hiányzik valaki az embör lelkinek.
-Annyira, hogy legalább gondolatban utána iramodik... Akkor nincs olyan egyedül.
-Tudja, mögláttam égy tollászkodó feketerigót. E’néztem, ahogy forgattya a fejit, tátogattya a sárga csőrit. A feleségömme’ néztük így utoljára.
- Hiányzik nagyon a felesége?
-Néhanapján.
-Egyedül van a nagy házban, nincs kihez szóljon.
-Nem vagyok én bőbeszédű… Csak hát sémmi nem áll kézre a konyhába’! Ni, az ujjam is mögvágtam! Sémmi nem vösz be otthon. Mondom is esténkint az asszonynak: Mié’ hagytá’ itt engöm égyedű'! Szégyönszömre csak töhetetlenködök itt.
-Mintha egy ismeretlen világgá változna az eddig ismerős lakás, mintha minden tárgy az ellensége, akadályozója lenne Béla bácsinak. Senki nincs a közelben, hogy kiigazítsa a dolgokat.
-Úgy valahogy. Hála az égnek végigalszom az éccakát, és álmomban mindön a régi. Aztán rögge’ gyorsan összecihölődök, és gyüvök ide. Itt égy kicsit a régi vagyok.
-Megkönnyebbülést érez Béla bácsi, ha kinyit a klub és elfoglalhatja kedvenc helyét.
Az öregember mosolyogva az asszonyra pillant.
-Borika haragudhat rám a röggeli morgásaim miatt. Pedig mindig időbe’ itt van.
-Tudja, Béla bácsi, most értettem meg miért olyan harapós reggelente: jó eljönni az otthoni magányból és fáj bevallani ezt még önmagának is. Hogy ne fájjon annyira...
-...magát egrecéroztatom...
Mindketten hallgattak és mosolyogtak. Béla bácsi szólt előbb:
-A lányom is azt mongya, azér’ nem gyün gyakrabban, mer’ mindig morgok vele. Pedig jó, ha ott van, lelke lössz mindönnek. Lehet, hogy ű nem érti úgy, mint Borika, hogy mié’ morgok… Talán éccő mög kéne mondanom neki…

Szép lassan besötétedett. Még beszélgettek kicsit, aztán készülődni kezdtek a hazatéréshez.
Másnap reggel mosolyogva várta a kapuban Borit az idős ember.
-Milyen friss volt máma röggel, Borika! Fogom a csomagját, amég kinyit. 

Szívszorítóan szép a történet ez az idős ember gyászáról és a gondozónő empátiás viszonyulásának "csodatevő" erejéről.

Foglaljuk össze röviden, az empátiával kopcsolatos ismereteket! 

 Mint a legtöbb segítő foglalkozású szakember, valószínűleg te is,  ösztönösen rendelkezel több-kevesebb empátiás készséggel. Ez feltétlenül segítségedre van a kliensekkel való munka során. Ám, ha jó szakmai színvonalon szeretnéd gondozni a rád bízott klienseket, akkor bizonyára arra törekszel, hogy tudatosan működtesd empátiádat, különösen akkor, ha tudod, hogy ez egy olyan folyamat, amit meg lehet tanulni némi gyakorlással:

a.) első lépésként nem kell mást tenned, mint teljes figyelemmel odafordulni kliensed felé. Ez azt jelenti, hogy az észlelés, érzékelés, információ gyűjtés valamennyi csatornáját megnyitod felé: látsz, hallasz, szagolsz, érintsz, érzékeled a kliens non-verbális és metakommunikációját. Ezáltal mintegy „közös burokba” kerülsz vele;

b.) második lépés, hogy a klienstől sokféle csatornán hozzád érkező észlelések, információk nyomán benned keletkezett érzéseket, képeket, gondolatokat tudatosítod magadban, azaz megfogalmazod magadnak;

c.) a harmadik lépést Rogers a megértés próbájának nevezi, amikor is a benned megfogalmazódott érzéseket, képeket, benyomásokat gondolatokat, mint a kliensről szerzett saját tapasztalatidat meg is osztod vele. Leggyakrabban így kezdődnek ezek a próba-mondatok: „Az az érzésem, mintha ön ...” Van egy képem arról, ahogyan ön érez.” „Úgy érzi, hogy ...” Ha empatikus tudsz lenni, a kliens megerősíti vagy kiegészíti megérzéseidet, ha nem akkor azt is megmondja, és te tovább próbálkozhatsz a megértéssel.