FELTÉTEL NÉLKÜLI POZITÍV ELFOGADÁS

„…Nagyon sokat profitálok abból, amikor egy másik embert el tudok fogadni.

Úgy találtam, hogy rendkívül nehéz dolog a másik embert az érzéseivel elfogadni. Legalább annyira nehéz, mint a másik embert megérteni. Vajon megengedhetem-e egy másik embernek, hogy ellenségesen érezzen irántam? El tudom-e fogadni például a dühét, mint a személyiségének valódi részét? El tudom-e fogadni, hogy az életet és annak problémáit teljesen másképp látja, mint én?

El tudom-e fogadni őt, amikor nagyon pozitívan érez az irányomban, amikor csodál és egyfajta követendő modellnek tekint?  Ez a sokféleség mind benne foglaltatik az elfogadásban, és ez egyáltalán nem könnyű… Nagyon nehezünkre esik, hogy megengedjük a gyerekeinknek, a szüleinknek vagy a társunknak, hogy tőlünk eltérően érezzenek egy adott témával vagy problémával kapcsolatban. Nem vagyunk képesek megengedni a klienseknek, a diákjainknak, hogy különbözzenek tőlünk, vagy hogy felhasználják a miénktől eltérő korábbi tapasztalataikat, egyéni módszereiket. Egyre világosabb számomra, hogy milyen felbecsülhetetlen érték, hogy az egyénnek joga legyen arra, hogy a maga sajátos módján hasznosítsa az élettapasztalatait, hogy egyéni értelmet adjon annak, amit átél. Minden ember egy sziget, amelyet csak akkor köthet össze híd más szigetekkel, ha akar és tud önmaga lenni.

Ha képes vagyok elfogadni egy másik személy érzéseit, attitűdjeit, hitvilágát, mint énjének szerves, elválaszthatatlan részeit, akkor ezzel hozzásegítem ahhoz, hogy a személyisége fejlődjön – és számomra ez egy hatalmas érték.                                  

Minél nyitottabb vagyok a saját magammal és a másokkal kapcsolatos realitásokra, annál kevésbé vágyódom arra, hogy  >megjavítsam<  a környezetemet.”

„…Egy további kérdés az, hogy elfogadó lehetek-e a másik személy minden olyan arculatával kapcsolatban, amit megmutat nekem? És mi van olyankor, amikor csak bizonyos feltételekkel tudom elfogadni őt: elfogadva bizonyos érzéseit (titokban vagy nyíltan), elutasítva a többit?

Tapasztalatom szerint a feltételekhez kötött elfogadás esetén a másik személynek nem fejlődnek azok a képességei vagy tulajdonságai, amelyeket nem tudok teljesen elfogadni. Később, amikor megpróbálom megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért is nem volt képes a másik személy bizonyos területeken fejlődni, általában rájövök, hogy ezek olyan érzésekkel kapcsolatosak, amelyeket fenyegetőnek vagy veszélyforrásnak tekintek a saját fejlődésem szempontjából. Ha hatékonyabban akarok segíteni a másik személynek, akkor saját magamnak kell fejlődnöm ezeken a területeken: saját magamat kell először elfogadnom a másik személy érdekében is.”

„…Meg tudom-e a klienst szabadítani a külső értékelés veszélyétől? Létünk szinte minden fázisában –otthon, az iskolában, a munkahelyen- dicséretet vagy elmarasztalást kapunk. Ezeknek van bizonyos szociális haszna néhány intézmény (pl. iskola) és bizonyos foglalkozások szakmák szempontjából.

Tapasztalatom szerint az ilyen értékítéletek nem járulnak hozzá a kliens személyiségfejlődéséhez és növekedéséhez, ezért nem lehetnek részei egy igazán segítő kapcsolatnak. Lehet, hogy furcsán hangzik vagy nehezen érthető, de hosszú távon a pozitív (dicsérő) értékítélet pontosan olyan veszélyérzetet kelt, mint a negatív (elítélő), hiszen magában hordozza annak az esélyét, hogy aki pozitívan megítélhet bennünket, annak arra is megvan az elvi lehetősége, hogy alkalomadtán elítélően nyilatkozzék.

Mindezek alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy minél inkább a kapcsolaton kívül tudom tartani az értékítéleteket és a méricskélést, annál nagyobb esélyt adok a másik személynek arra, hogy ráébredjen: az étékelés és az ezzel járó felelősség központja őbenne van, sehol máshol.

Az ő saját élményének értelme és értéke végeredményben csakis tőle függ, és ezt semmiféle külső értékítélet meg nem változtathatja. Az előzőekből fakad, hogy olyan segítő kapcsolatokra törekszem, amelyekben egyáltalán nem értékelem a másik személyt, még az érzéseim szintjén sem. Ez –hitem szerint- felszabadítja őt, és hozzásegíti ahhoz, hogy önmagáért felelős személlyé fejlődjön.”

„…Mindannyian, akik az emberi kapcsolatok területén dolgozunk és próbáljuk egyre jobban megismerni ennek a területnek belső törvényszerűségeit, korunk talán legfontosabb területének megértésére vállalkozunk. Ugyanis a jövő nagyrészt nem a fizikai tudományok fejlődésétől függ. A jövő nagyrészt rajtunk múlik, akik próbáljuk megérteni és jobbítani az emberi interakciókat, rajtunk, akik segítő kapcsolatok létrehozásán munkálkodunk. Így aztán őszintén remélem, hogy azok a kérdések, amelyeket magamnak szoktam feltenni, Önöknek is segítségül és viszonyítási alapul szolgálhatnak, amint –a maguk módján- megpróbálják a kapcsolataikat fejlesztő jellegűvé tenni.”

Idézetek Carl Rogers „Valakivé válni” c. könyvéből