A BELSŐ MAGÁNYOSSÁG FELOLDÁSA

Az alábbi gondolatokat Carl Rogers: Egy létezési mód c. könyvéből idézzük.

Csak akkor segítünk igazán a másiknak, ha személyként kerülünk kapcsolatba vele, ha vállaljuk a kapcsolatban önmagunkat, ha átérezzük, hogy joga van olyannak lennie, amilyen. Az ilyen mély találkozás eloszlathatja az egyedüllét fájdalmát.

Azt hiszem, napjainkban jobban tudatában vagyunk belső magányosságunknak, mint bármikor korábban a történelemben. Egyre jobban érezzük a magányosságunkat, ahogy általában jobban odafigyelünk a személyközi kapcsolatainkra is.

A magányosság, az elkülönültség az emberi létezés alapvető része. Soha nem tudhatod, mi az, ami én vagyok, és soha nem tudhatom, mi az, ami te vagy. Akár szeretném teljesen megosztani magamat, akár arra törekszem, hogy a magánszférám minél nagyobb részét megtartsam magamnak, mindenképpen igaz, hogy sajátos egyediségünk elkülönít minket. Bizonyos értelemben minden ember egyedül kell, hogy éljen és meghaljon.

Az, hogy ezzel hogyan egyezik ki - elfogadja, vagy esetleg még büszke is elkülönültségére, felhasználja-e magányosságát arra, hogy kreatívan kifejezhesse magát vagy menekülni próbál előle -, fontos szempont, de ezzel itt én nem kívánok foglalkozni.

Arról a magányról szeretnék beszélni, amely akkor lép fel, amikor az ember azt érzi, hogy nincs igazi kapcsolata másokkal.

Mindenki megtanulja gyerekkorában, hogy nagyobb valószínűséggel fogják szeretni, ha úgy viselkedik, ahogyan azt a számára jelentős mások helyeslése diktálja, és rosszul jár, ha viselkedése saját érzéseinek spontán kifejeződése. Így elkezd kialakulni egyfajta álarc, a külvilágnak szóló páncél, amely lehet viszonylag vékony (egy olyan szerep, amelyről tudja, hogy csak ,,játék'' ő valójában teljesen más), de lehet rendkívül vastag is (amikor teljesen elfelejti, ki is ő valójában).

Tehát a magányosság különböző szinteken és különböző mértékben létezik, de legélesebben és legmegrendítőbben az érzi, aki valami miatt feladja szokásos önvédelmét, és sebezhető, megfélemlített, magára maradt, valódi énje biztos abban, hogy a világ nem fogadja el.

Az ember elidegenedettségére, kapcsolathiányára a csoport-tapasztalás gyógyító hatású lehet.

,,Ami én valóban vagyok, az nem szeretetre méltó”

Az egyik tényező, amely az embereket magányukba zárkózva tartja, az a meggyőződés, hogy igazi énjük - az én, amit elrejtenek mások elől - nem szerethető. Elég könnyű ennek az érzésnek az eredetét kinyomozni. A gyermek spontán érzései, valóságos attitűdjei olyan gyakran találkoznak a szülők és mások helytelenítésével, hogy végül elfogadja ezt a negatív értékelést, és kezdi úgy érezni, hogy spontán reakcióit, valódi énjét nem lehet szeretni. A magányosság, amely oly sok ember életének része, nem kezelhető, ha az egyén nem vállalja fel, hogy megmutatja valódi énjét. Csak így fedezhetjük fel, hogy képesek vagyunk emberi kapcsolatot létesíteni, és csak így válik nyilvánvalóvá a magányosság súlyos terhe.

A kockázatvállalást - azt, hogy alapvetően nincs mitől félnem - a csoporttapasztalatokból tanultam meg:

Amikor önmagam vagyok (páncélzat nélkül, pusztán önmagam) - amikor el tudom fogadni a hiányosságaimat, hibáimat, tévedéseimet, tudatlanságomat, elfogultságomat, előítéleteimet, a körülményekkel nem magyarázható érzéseimet, akkor sokkal valódibb tudok lenni.

Amikor nem igyekszem másnak mutatkozni, mint ami vagyok, többet tanulok (még a kritikákból és a gyűlölködésből is), nyugodtabb vagyok, és közelebb tudok kerülni az emberekhez.

Ha hagyom, hogy sebezhetővé váljak, több igazi érzést tapasztalok, és ez nagyon jó. Amikor feladva védekező álláspontomat nem bújok valamiféle álarc mögé, hanem megpróbálom kifejezni és megvalósítani valódi önmagam, jobban élvezem az életet.

A magányos ember mélyen meg van győződve arról, hogy ha megismernék, nem fogadnák el, nem szeretnék. A csoportfolyamat csodálatos része az, amikor ez a tévhit szertefoszlik. Az a felfedezés, hogy emberek egész csoportja szívesebben törődik a valódi énemmel, mint felvett álarcaimmal, mindig megrendítő tapasztalás, nemcsak a magányos embernek, de a többi csoporttagnak is.

Csak akkor hisszük el, hogy szeretetreméltó, értékes személyek vagyunk, ha megtapasztaljuk, hogy az emberek a valódi mivoltunkban szeretnek és tisztelnek minket. Ez az, ami megteremti a kapcsolatot a többiekkel.

A csoport egyik gyakori eredménye, hogy a résztvevők rájönnek, nem kell másnak mutatkozniuk ahhoz, hogy szeressék őket. Ez az önbecsülés nem mindig marad meg a csoport után. Néha meg kell újítani. És persze nem minden résztvevő magányossága enyhül a csoporttól, de már ennek a lehetősége is értékesnek tűnik.